HOLNAP VISSZAJÖN (internetről)
Egy este félálomban a következő gondolatok játszódtak le bennem. Mintha az utcán jártam volna, és az volt az érzésem, hogy valamit éppen most hirdettek ki, és az egész város titokzatos suttogással erről beszél. Embercsoportok álldogáltak az utcasarkokon, és áhítattól elhaló hangon beszélgettek erről az eseményről. Hallottam, amint az egyik így szólt: „Igazán eljön? És holnap?” Mire a másik így felel: „Igen, holnap eljön."
Éjszaka volt. A csillagok ragyogtak, de ugyanaz a fojtott várakozás hatott át mindent. Mintha senkinek semmi dolga nem lett volna, csak az, hogy várakozással teljesen nézzen embertársaira, és azt kérdezze tőlük: „Ti is hallottátok?”
Ahogyan mentem, hirtelen angyali jelenség szegődött mellém. Arca komoly és szelíd volt, homloka földöntúli fénnyel ragyogott. Félő tisztelettel és mégis bizalommal szóltam hozzá: „Mondd, igaz? Krisztus visszajön?"
„Igen” – felelte az angyal. „Holnap visszajön.”
„Micsoda öröm!” – kiáltottam.
„Öröm? – mondta ő – Sajnos e városban sokak számára borzadály. Gyere velem!”
A következő pillanatban ott termettünk a város egyik fényes palotájának társalgójában. A papírokkal borított asztal mellett kopaszodó, testes férfi ült. Idegesen rendezgette a papírokat, és közben magában motyogott. A heverőn sápadt, törékeny asszony összekulcsolt kézzel egy kis könyv fölé hajolt. Az egész szoba mérhetetlen gazdagságról tanúskodott. Arany, ezüst, műtárgyak, külföldi bútorzat, értékes képek – amit csak pénzen meg lehetett vásárolni – mindez együtt volt egy rakáson. A férfi ideges volt és zavart. Megtörölte homlokát és megszólalt:
„Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem örülök ezeknek a híreknek. Nem értem. Ha igazat beszélnek, akkor vége mindannak, amiért idáig küzdöttem.”
„De János – felelte az asszony, sápadt arcát férje felé fordítva, és kezét tördelve – hogy beszélhetsz így?” Miközben szólt, feje fölött ugyanazt a fényt láttam, amit az angyal homlokán.
„Nos, Mary, ez az igazság, nem félek kimondani. Nem akarok találkozni Vele – és kívánom, kívánom, hogy halassza el a jövetelét. Mit akar tőlem? Hajlandó vagyok – mondjuk – hárommilliót áldozni egy kórház létesítésére, ha ezzel beéri, és hagyja folytatni az üzletet. Igen, hárommillióért szívesen megváltom a holnapi napot.”
„De Ő a legjobb barátom!”
„Legjobb barát?” – felelte az ember haragosan. „Mary, te nem tudod, mit beszélsz. Tudod, hogy mindig is utáltam ezeket a dolgokat. Semmi hasznom nincs belőlük!”
Az asszony szánakozva nézte a férjét: „Talán bővebben felvilágosíthatnálak?” - mondta.
„Nem, ennek semmi értelme. Nézd ezeket a papírokat, milliós értéket képviselnek. Most hogyan örüljek nekik. Az egészet nem, de a felét odaadnám, ha elhalasztaná jövetelét száz évvel.”
Az asszony kinyújtotta a kezét férje felé, de az eltaszította.
„Látod? – mondta komolyan az angyal – kettőjük között mélységes szakadék tátong, és ez hamarosan végleges lesz. Évek óta élnek ugyanabban az otthonban, miközben ilyen szakadék választja el őket. A nő holnap Krisztusnál lesz, magához vonzza őt, mint a nap a harmatcseppet. A férfi viszont kívánván kívánni fogja, hogy bár a sziklák esnének rá és takarnák el:”
Változott a szín. Alacsony, nyomorúságos kis szobában voltunk, amelyet egyetlen lámpa pislákoló fénye világított meg. Egy törtlábú szék, rozoga asztal, egy ágyon a sarokban három kisgyerek kuporgott, egymást melengetve. A jéghideg szobában annyira szegényes volt minden, és a gyermekek lehelete meglátszott. A gyerekek beszélgettek: „Ha megjön a mama, hoz vacsorát” – mondta az egyik. „De én úgy fázom” – mondta a legkisebbik. „Gyere középre, majd megmelegítünk. Mama megígérte, hogyha megjön, tüzet rak, föltéve, ha az az ember kifizeti a munkadíját.” „Milyen gonosz ember – mondta az idősebb fiú – soha nem fizet a mamának, ha csak elkerülheti!
Ekkor megnyílt az ajtó, és sápadt, sovány asszony lépett a szobába, csomagokkal megrakva.
„Örüljetek gyermekeim! Örüljetek! Jézus Krisztus jön! Holnap itt lesz!”
Mint a fészekben a madárfiókák, úgy emelkedtek fel az ágyban az apróságok, és versengve ölelték anyjukat. Azonnal hittek a szavának. Sokat hallottak már az áldott Úr Jézusról, aki anyjuk Megváltója, és az övék is. Milyen jó barátjuk volt sok fázás és éhezés közepette. Egy pillanatra sem kételkedtek jövetelében.
„Édesanyám, vajon minket is magához vesz? Ugye igen?”
„Igen, kicsikéim” – mondta mosolyogva. „Karjára gyűjti a báránykáit, és ölében hordozza őket…”
Ismét fényűzően berendezett teremben voltunk. Három vagy négy asszony beszélgetett egymással panaszos hangon. Lakásuk telve volt drágakövekkel, csipkével, selyemmel-bársonnyal és az elegancia minden kellékével; ők maguk azonban szinte kétségbe voltak esve.
„Micsoda átkozott ügy – sóhajtott az egyik – és ami a legjobban bánt, teljesen tájékozatlan vagyok a dologban.”
„Igen – mondta a másik – és ezzel vége lesz mindennek.”
A sarokban egy szegény varrólány görnyed munkája fölé; az ezt suttogta:
"Mindörökké az Úrral leszek..."
„Fogalmam sincs, hogy ez mit jelent – mondta az első beszélő megborzongva – de elég félelmetesnek látszik.”
„Nos – szólt a másik – az egész olyan hirtelen jött, soha nem álmodtunk róla, hogy bekövetkezik – egyik percről a másikra át kell mennünk ebből az életből a másikba.”
„Milyen áldás, hogy Vele lehetek – mennyire vágytam utána” – mondta a szegény varrónő.
„A nagy elválasztófal csakhamar végleges lesz” – szólt az angyal.
Amikor először jött a földre, azért tette, hogy felkínálja az üdvösséget mindenkinek, aki elfogadja. „Másodszor bűn nélkül jelenik meg azoknak, akik őt várják, üdvösségükre.” (Zsid. 9.28)
-----------------------------------------------------
- internetről - igeforum.com -
